Depeche Mode

Itt múlt kedden és szerdán volt DM koncert. Dóriék, Pisti és én az elsőre mentünk el. Ők ülőjegyet vettek még októberben - amikor én még a kanyarban sem voltam... Mivel egyrészt utólag ugye nem tudok ugyanoda jegyet venni, másrészt meg egy Depeche Mode-on már csak nem fogok ücsörögni, ezért én a zúzdába kerestem jegyet a Neten. A koncert előtt azért együtt csaptunk még egy stadion melletti kisboltban pia-vásárlós, padon költség-hatékonyan iszogatós gyenge berúgást. (Nem: nem nőttünk még ki belőle, de kannás-/kockabor helyett most már igényesen rumos kóláztunk...) Az előzenekarokat így lekéstük, pedig én megnéztem volna. Így gyakorlatilag a bejárati obligát szekjuritis baszogatáson átvergődve pont akkor léptem be a küzdőtérre, amikor kialudtak a fények, és a "srácok" rágyújtottak az első nótára.

Mainstream Depeche Mode-fogyasztó lévén (a "Songs of Faith and Devotion" után nagyjából leakadtam róluk) vegyes benyomásokat hagyott bennem a koncert. Először is most szembesültem vele, hogy az az album majdnem percre pontosan 20 éve jött ki, es annál frissebb fotót/videót nem is nagyon láttam az együttesről... Ez az első koncert-élményem, amikor az első fél órában csak arra tudtam gondolni, hogy bazmeg de kurva öregek vagyunk... (És ezen az, hogy ráadasul pont midlife-crisis korban vagyok, szintén nem kimondottan segít...) Utána meg már az foglalkoztatott, hogy ez alatt a húsz év alatt ez a görény Dave tíznél többet biztosan nem öregedett, csak a fényviszonyok hangsúlyozták ki a ráncait. A kokó/hernyó-függőségről ugyan ritkán szoktak az emberi test látványos konzerválása felé asszociálni, de szerintem ő pont az anyagozásnak köszönheti, hogy 51 éves korában potroh helyett még mindig kockahasat villogtathat a színpadon (valamit valamiért...). Martin Gore már nem maradt annyira látványosan fiatal; ha itt a gettóban látom kijönni szürke overállban, flexszel a kezében egy karosszériás-műhelyből, akkor biztos, hogy egy közönséges rusnya angol lakatosnak néztem volna...

Maga a koncert átlagos volt. Sajnos ez egy lemez-bemutató volt, tehát korlátozott mértékben lehetett csak a régi klasszikusokra számítani, de azért ennél én egy kicsit zúzósabbat vártam volna. A lírai Martin-szólózás mellett még az igazi ütős dalokat is lelassították, amit szerintem nem kellett volna. Másrészt viszont ez annyiban szerencsés volt, hogy nem vitt el a hirtelen szív-megállás azért, mert az egész koncertet végig kellett volna ugrálnom. Azt a kevés alkalmat, ami adódott viszont probáltam megragadni. Így is nyakizom-lázra szamítottam másnap, mert a zene stílusa, illetve a hajam hiánya engem a legkisebb mértékben sem szokott hátráltatni a headbangelésben. (Mondjuk annak idején a new york-i Metropolitan-ben a "Lady Butterfly"-on nem csináltam, de ott nagyon álmos voltam, és így inkább aludtam. Több opera-élményem szerencsére nem volt...) Ehhez képest a nyakamnak semmi baja nem lett másnapra, pedig három hete már a gym-be sem volt időm lemenni...