2009. április 3., péntek

Rarotonga összefoglaló

Nnnna. Kedden értünk haza. Most már egész rövideket lépve is le tudom tenni a lábamat a lakásban úgy, hogy nem lépek rá semmi szemétre - úgyhogy írok. A Rarotonga témájú ismeretterjesztést Csanád már nagyszerűen elvégezte; én már csak azt írom, amit ehhez hozzá tudok tenni.

Pont időben sikerült elmenni nyaralni: idehaza a hőmérséklet mostanában hajnalra már rendszeresen húbazmeg-pont alá süllyed. Ma a téli kesztyűmbe beleraktam a második termo-bélést, és még így is fázott a mutató-ujjam, mire beértem az irodába. Egy kis trópusi láblógatás pont kapóra jött.

Csütörtök este én már teljesen szétcsúszva ültem fel a gépre, úgyhogy hiába vetettem rá magam hiénaként az "on-board entertainment"-re, mert a "Slumdog millionaire" utolsó fél óráját átaludtam. (De biztos happy end lett...)

Éjjel 3-kor szálltunk le. Én már kurva nyűgös voltam, Bogi viszont pörgött, mint a Duracell-nyúl. A reptértől még fél órányira volt a hotel; nem szaroztunk, mert kevés időnk volt aludni: gyorsan lefeküdtünk. 4.30-kor óramű pontossággal kezdte a szomszéd kakasa a kukorékolást. Ezt egyébként minden nap ismételte. Hatodik érzéke volt hozzá, hogy pont 3 vagy 4 darab kukurikú után hagyja abba: addigra már úgyis mindenki ébren kurvaanyázott, de a torkát meg ugye kímélnie kellett, mert különben berekedve hogyan tudott volna 6.30-kor, meg 8.30-kor is rákezdeni?!? Másnap a világosban a szottyadt helyi kakasok termetét látva le kellett vonnunk a meglepő konklúziót: a baromfiak irritáló potenciálja fordított arányosságot mutat az izomzatuk kidolgozottságával.

Fél tízkor úgy keltünk fel, mint a mosott szar. Sovány vigasz ugyan, de már legalább Bogi is nyűgös volt... A világosban végre szétnéztünk a "Puaikura Reef Lodge"-ban:




A recepción rövid ismerkedés után követeltük a robogót, ami a deal szerint még járt nekünk. Egy telefon, és néhány perc várakozás után megérkezett a kölcsönzős csaj. Elvitt minket a telepre, ahol átvettük a "Pantera XGR 125" típusú dragstert:

"Párduc"


Szép piros volt. És ezzel minden jót el is mondtam róla... Nem egészen 12 ezer km futás után a gépezet a végelgyengülés tüneteit mutatta. Még hogy az én Suzukim volt kerékcsapágyas?!? Ezt erőből kellett egyenesben tartani. Rozsda mindenhol; a kilométer-óra a be-opálosodott plexi alatt alig látszott. Nem tudom, hogy mit kellene tudnia egy 125-ös robogónak, de nekem 75-nél többet (utas nélkül) nem sikerült kitaposnom belőle.

Egyébként a hivatalos limit robogóval 40 km/h. Bukósisakkal 50 lett volna, de azt nem kértünk. Zélandi jogsi és 20 dollár fejében a rendőrségen 10 perc alatt kiállították a helyit (és ha nem fosta volna össze magát a fényképezőgépem, akkor ide be is tudtam volna kopizni.)

Nem érdemes percről-percre lebontani, hogy mit csináltunk: nagyjából mindenki el tudja képzelni, hogy mi dolga lehet az embernek egy trópusi szigeten, ahol a szikrázó napsütéstől vakító fehér homokos bíccsen kókuszpálmák hajolnak az azúrkék tenger fölé. Még akkor is, ha elég szar időt fogtunk ki, mert fele időben esett.

Idebiggyesztek néhány képet a teljesség igénye nélkül:

Csillaggyümölcs. Csak a teljesen érettet érdemes megkóstolni - olyan meg sajnos csak ott van, ahol a fáról lehet leszedni... :(


Két emberes seafood pizza (zárt a konyha, és már csak ezt kaptuk... de azért nagy duzzogva betoltuk)


Muri beach


Ugyanaz a másik irányba


Szállodai lejmológép


Segg-rázó folklór csajok a piaci hepajban


Szarrá is áztunk...

...de a langyos eső nem volt olyan rossz, mint a kókusztej (viszont legalább fotogén)



Naplementék:







Növényzet:




Helyi Matutu sör (roppant szar), és Pina Colada


Kókusz kenyér


Seafood curry


Ika Mata (Lime-ban marinírozott nyers tonhal-saláta kókusztejes dresszinggel és sült taro-val) Ez Boginak nem ízlett, de úgyis én ettem, nekem meg igen.


Említésre érdemes még az, hogy végre kipipálhattam az egyik fontos bejegyzést a "Top 10 dolog, amit ki kell próbálnom, mielőtt meghalok"-képzeletbeli listámról. Ez pedig a "búvár merülés egy trópusi korallzátonyon". Már első nap a hotelban tartottak nekünk egy ingyenes "diving for dummies"-kurzust. Másnap már el is mehettünk a lagunába merülni, ahol igazából max 3 méter mély volt a víz, de a bohóckodáson kívül arra azért jó volt, hogy a "mélyebb" merüléshez elengedhetetlen készségeket megtanítsák. Aki ezeket megcsinálta, az mehetett vasárnap a mélybe (Bogi itt már elvesztette az érdeklődését, mert azért elég szar dolog a sós vízben pislogni...). Pont jókor, mert vasárnap egész délelőtt esett, így úgysem lehetett mást csinálni. Egy felfújható motorcsónakkal vitt ki engem, meg egy másik zélandi pasast a két búvár-oktató: egy fél-, meg egy teljesen francia srác. A csónak pont akkora volt, hogy épp befért a 4 ember, meg az összes cucc. Tíz-tizenkét méterre merültünk. Meg sem próbálom leírni, hogy milyen volt...

Na jó, mégis. Nem indult olajozottan a túra. Első dolgom volt, hogy 4-5 méteren a maszkba folyt vizet gyorsan felszívtam orrba, aztán onnét lenyeltem. Közben már nem is láttam, mert még több víz jött be a maszkba. Már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy itt az ideje pánikolni. Azért előtte illedelmesen engedélyt kértem rá Patrick-tól (ő volt a fél-francia), de ő kétséget kizáróan megtiltotta, hogy egy tapodtat is veszítsünk a mélységből. Nagy nehezen kiköhögtem a sósat, meg a maszkot is ürítettem, úgyhogy süllyedhettünk tovább. Mikor leértünk a fenékre, felnéztem. Megnézhet az ember akármennyi természetfilmet... Az, amikor 3D-ben látja maga fölött 10 méterrel a folyékony tükröt, és a rajta lebegő csónakot, átélve egészen valószerűtlen érzés.

A kezdeti megbicsaklások után azért eltart az embernek egy darabig, mire mással is van ideje foglalkozni, mint a walkman-es szőke nőnek (kilégzés, belégzés...). Pláne, hogy itt még közben egyenlíteni, taposni, mellényt fújni/ereszteni, tüdővel játszani, meg maszkot ürítgetni is kell (amit valamiért mindig elbénáztam).

Aztán végre beleszoktam mindenbe, és elfelejtettem már arra koncentrálni, hogy hogyan vegyem a levegőt. Elkezdtem arra figyelni, ami körülvesz. Azt mondják, hogy például Fijin, vagy Ausztráliában színesebb a korall, mint a Cook-szigeteken, de én már ettől összehugyoztam magam. Azt is mondják, hogy itt viszont több a hal. Ezt sem tudom, de szerintem én nem láttam két egyformát, amíg lent voltunk. Még egy cápát is láttunk. A legérdekesebb viszont ez a fazon volt:


Blue Triggerfish (fingom nincs, hogy mi a magyar neve, vagy hogy van -e neki egyáltalán)


Na jó: nem ez, hanem egy majdnem ugyanilyen (az egy kicsit kerekebb, és bambább volt ennél). Élőben olyan jó 70-80 cm átmérőjű volt, és folyamatosan követett minket. Először azt hittem, hogy nem látott még búvárt, és most marhára tetszik neki. Mikor fölmentünk, Patrick elárulta, hogy Trevor (ők nevezték el így) nagyon is jól ismeri a búvárokat: tudja, hogy ha velük lóg, akkor mindig kap valami zabálni valót. Mi több: kimondottan vár rájuk odalent, ha meghallja a motorcsónakot. Igaza is lett. A második merüléshez egy másik bólyához kötöttünk ki miután kimentünk a partra néhány percre, mert hányingerem lett a hullámzás és az előző esti pizza szuperpozíciójától... Mikor visszamentünk és másodszor lemerültünk, Trevor már ott malmozott a kötél tövében. Megint elkísért minket. Végül Patrick elővette a kését, és ledöfött neki egy olyan szúrós csalánozó bizbaszt, aminek a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy nem szabad a tüskéihez hozzáérni, mert a csípése kurvára be tud dagadni... A döglött szúrós bizbasz felfordult, és az elernyedt izmai kinyitották a sün-bundát. Ez volt az a pillanat, amikor Trevor ölebbé változott. Innentől kezdve leszart mindent és mindekit, ami körülvette; ő és a környéken levő halak rögtön ráraboltak a húsra, amíg mi az oldalát paskoltuk, meg simogattuk.

Visszafelé még jót röhögtünk azon, hogy a srácok egy olyan pick-uppal űzik az ipart, amelyiknek úgy jó 30-40 centi hosszan volt kirohadva a küszöbje (állítólag az alja még durvább...). Átalában véve is feltűnt, hogy a Cook Islands-i járművekkel szemben támasztott műszaki követelmények még új-zélandi mércével mérve is enyhén szólva liberálisak. Éppen ezért értetlenül állok a tény felett, miszerint - néhány kivételtől eltekintve - Rarotongán nem jellemző a hozzám hasonló ár-érzékeny (más, vaskalapos vélemények szerint igénytelen) autó-vásárló.

Huh; ez jó hosszú lett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése